Benjamin Franklin mondatával indított irodalmi pályázatot fiataloknak (14-30 éveseknek) a Holnap Magazin irodalmi folyóirat. Farkas Veronika, 9.B osztályos tanulónk közel száz pályázója közül bekerült a nyomtatásban is kiadott folyóirat első negyedévi számába. Ezúton is gratulálunk neki, és magyartanárának, Tuzson-Berczeli Bernadett tanárnőnek!
Farkas Veronika: Csomagok
Csomagolok. Azt hiszem, hogy éppen a nyolcadik dobozra nyomom rá a vastag, barna ragasztószalagot. Nehézkesen kicipelem ezt is a teli rakott, mégis üres előszobába, és óvatosan leteszem a földre. Vigyázni kell rá, rengeteg gyertyámat pakoltam bele. Aztán visszamegyek a szobába. Egy éve még azt mondtam volna, hogy a szobámba, de most már csak alig két napig érvényes ez a szó, és az is alig-alig, ugyanis a legtöbb holmim már az új házban van. A maradékot el kéne még pakolni. Rengeteg kép a falon, elképesztően sok plüssállat és egyéb apró dekorációs elem. A lámpám, amiről leszakadtak már a díszszirmai. Elképesztő, hogy valaha ilyet akartam. De még az is, amit egy éve sincs, hogy a lemosható táblámra firkáltam. Az egyik összehajtható doboz alját leragasztom, majd elkezdem bele pakolni az ingóságaimat. Az apró dobozba alig pár dolog került bele még. Ránézek a falakra, a polcaim üresek, csak rengeteg papír ül a festékdarabkákon olyan ékszerekkel, amiket valaha én adtam rájuk. Emlékek, sok-sok évesek. Barátok, akikkel már idegenek vagyunk egymásnak. Tervek, álmok, amik már hosszú ideje összeomlottan hevernek a lelkem szemetesében.
Ősz van. A lombok lehullnak. És az emlékeim, a szavaim, az életem merev képei velük együtt zuhannak egyre gyorsabban a földre. Letépem a képeket. Keserű, bús mosoly jelenik meg az arcomon, érzem, ahogyan a szemem lassacskán a múltba bámul. Az ujjam végig simít a képeken. Emberek, hangok, színek, tapintatok. És szétszakadnak. Az öklöm dühösen szaggatja a múltamat. Apró cafatokba tépem, és a frissen felsöpört padlóra szórom a díszes, jelentést veszített papírokat. Kitapintom a családom eltűnt mosolyát. Szétszakadt. Látom a mindennapi teendői listámat. Darabokban. Hallom a volt otthonom kedves zaját. Elhallgatott. És tudom az elveszett emberek elveszett öleléseit. Halottak nekem.
A kezembe fogom a volt bakancs listám. Azt hiszem, hogy 12 (és fél!) évesen írtam meg. Úgy tűnik, mégsem örökre. Hihetetlen erővel szaggatom szét. Egy színes hullakavalkád hever a parkettán, és még csak a képekig jutottam. Átlépek rajtuk, mintha soha nem is számítottak volna nekem ez a sok érzés, pillanat. És talán nem is számított eléggé.
Egy pakli gyermekkártya. Szakadt darabokban hullik a kupacba. Olyan, mintha művészi cukrászként kezdeném el a krémet a megsütött torta tetejére. Egy szerencsehozó lény a kabaláim közül. A papírok felfogják a koppanást. Rengeteg plüss, mindet valakitől kaptam. Nekem már nem kell. Sokan végzik a szemétkupacomban. Ahogy leülök inni, látom az egész halmot, és tudom, hogy szinte sehol nem tartok még. Nagy sóhajt hallatok. Ez a szoba szinte megtestesítette azt, aki voltam. De szinte köze sincsen ahhoz, aki vagyok. De ahhoz kellett a volt is. Feltápászkodom a majdnem üres ágytól, és egy zsákba pakolom a kiselejtezett plüssöket. A gyermekkorom. Valaki más kislánynak is az lehet még. Kiteszem az előszobába, azzal a felirattal; adomány.
A maradék pár darab a dobozban végzi, amit elviszek. Két dolog maradt az ágyon; egy kis nyúl, amit én varrtam. Az oldalán nem sikerült aprókat ölteni, ott hullik a vatta. Széttépem a varrást. Az összes anyagot kirángatom belőle, a textilbe belevágok majd az egészet lecsapom a földre. Az izgalomtól és dühtől remegek. Érzem, ahogy leizzadtam. Az utolsó dolog, ami a matracomon árválkodik, az a nagymamámtól örökölt, szív alakú párna. Belenyomom az arcomat. A régi tömőanyag recseg benne. Jó mélyen belélegzem a jól ismert, szúrós illatot. Régi fabútorok, a hatalmas, díszesen faragott lábú asztal, az elkopott játékkockák, a piskótatallér és az öreg, elegáns bőrkesztyű. Mindez már mind a múlté. A nagymamám évekkel ezelőtt elhunyt. A párna végül halkan puffan a még mindig szinte üres doboz alján. A polchoz sétálok. Még ott sorakoznak a díszek. Egy festett kerámia tündér.
Nagyot sóhajtok. A parkettán hangos csattanás, a festék lepattogzik a famintára. A töréshang szinte fülsértő. Egy műanyag oroszlán. Letöröm a lábát és a fejét. Egy megtartott Kindertojás papír. Fémesen szakad szét.
És egy rózsaszín, apró óra. Az Idő. Az Idő, ami az életem és az emlékeim összességét mind magába zárta. Az életem ideje. Talán a jövőmé is. Csattanás. Töréshang. Az összes idő meghalt, eltűnt, a halálba szaladt a kezemet rángatva.
Vége van. Üres a szoba. Lezárom a dobozt, kiviszem az előszobába. Az életem eldobozolva. Mármint, ami nem hever a földön hallottan. Néhány alapkő a dobozban, amiből egy újat építhetek. A maradék kavicsokká morzsolva széthullott. Megérte?! Azt hiszem. Talán... Fogok egy nagy szemeteszsákot, és mindent belenyomok a szobában. Teli tömöm. Összecsomózom a tetejét, a padló üres, szagos. A zsákot kiviszem a kukához és belevágom nagy erővel.