Azt hiszem ettől a mátraházi gólyatábortól mindenkiben volt egy kis félelem. Három csoportnyi, egymást alig ismerő tizenévest nagy kihívás lehet osztályközösséggé alakítani, de a mi osztályfőnökünknek és osztályfőnök-helyettesünknek még ezt is sikerült.
Itthonról visszatekintve, nagyon érdekesnek találom azt a közösséggé válási folyamatot, amin ezalatt a három nap alatt keresztül mentünk. A gyülekezőnél még mindenki a tavalyi osztályából a legszorosabb barátaival beszélgetett. A buszon már a többi osztály tagjai felé is kezdtünk megnyílni, de lányok a lányok felé, fiúk a fiúk felé, azonban aznap este a vacsoránál már mindenki beszélt mindenkivel, mindenki nevetett mindenkivel, és mindenki ugratott mindenkit. Ezért azt gondolom, hogy a tábor alatt nem a közösséggé alakulás jelentette a legnagyobb akadályt.
Sokkal inkább olyan problémáink akadtak, mint például, hogy miért nem lehet kacsaeledelt lopni az automatából, hogy miért kérnek pénzt egy kiselejtezett fúrótorony meglátogatásáért, hogy hogyan lehet elkerülni a rockerek haragját, hogy az erdész vajon csak szivat minket vagy tényleg elszaporodtak a farkasok, hogy a libikókára felférünk-e mind a 15-en, hogy ki lehet a gyilkos, hogy miért fogunk minden angol óra elején dogát írni, vagy egyszerűen csak hogy mi lesz a vacsora.
Kedd délután Csaba bácsi elvitt minket, egy kürtőskalácsozással, beszélgetős feladatokkal, embercipeléssel és kilátókkal tarkított túrára. Este pedig nekiláttunk a sütnivalók sütögetésnek és a napközben begyakorolt előadások bemutatásának. Hát ott aztán Süsütől kezdve, a csokoládé imádaton át, az instant egyesig minden volt. A pillecukor pedig már csak hab volt a tortán.
Szerda kora délután egy mindenki számára tartalmas kalandparkozás, egy sajt evős, kőpengő dobálós libegőzés és egy utolsó jégkásázás után, egy búcsú imával a rock fesztivál közepén és határozott jókedvvel indultunk el haza.
Budapesten pedig már osztályként szálltunk le a buszról.
Molnár Eleonóra 7. c
