Április 16-án a holokauszt magyarországi áldozataira emlékeztünk, köztünk Radnóti Miklósra és Salkaházi Sárára.
A lengyel származású Kolbe atya történetét hallgattuk meg, aki megmentette egy családapa életét Aushwitzben, aki 1982-ben, mikor II. János Pál pápa Kolbe atyát szentté avatta, részt vett a szentté avatási szertartáson. Megrendítő a története.
A megemlékezést Hagyóné Vitus Györgyi történelem tanárnő állította össze, aminek végén közösen imádkoztunk az áldozatokért.
A megemlékezés teljes szövegét itt találják.
2001 óta április 16-odika a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Magyarországon a II. világháborús német megszállást követően, 1944. márc. 19-e után 825.000 magyar zsidónak tiltották meg lakóhelyük elhagyását. 1944. ápr. 16-án kezdődött meg a gettósítás Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján, később Észak-Erdélyben is. Az első gettókat a következő településeken hozták létre: Beregszász, Felsővisó, Huszt, Kassa, Kisvárda, Máramarossziget, Mátészalka, Munkács, Nagyszőllős, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Técső, Ungvár.
Később a nemzetiszocialista rendszer más csoportokat is üldözött és próbált megsemmisíteni, így a romákat, a fogyatékkal élőket, a homoszexuálisokat és a rendszer politikai ellenségeit.
A megszállt Magyarországon is a származásuk miatt megbízhatatlannak minősített, vagyis zsidó és roma állampolgároknak fegyver nélküli munkaszolgálattal kellett védeniük a hazát a honvédség kötelékein belül. A megszálló náci hadsereg 3000 zsidó munkaszolgálatos kiküldését követelte a magyar hadügyminisztériumtól 1944. május 19-én. Radnóti Miklós költő is a „muszosokkal” érkezett Jugoszláviába a Bor környéki Lager Heidenauba.
Radnóti Miklós: Hetedik ecloga (részlet)
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
1944. őszén a romló katonai helyzet miatt a lágereket kiürítették, a munkaszolgálatosokat két csoportban indították útnak. Az első 3200 fővel kezdte a halálmenetet. Útközben nácibarát magyar őreik gyilkolták őket, majd októberben Cservenkánál német és muzulmán SS-tisztek kb. 1000 munkaszolgálatost végeztek ki közülük. Miközben a túlélőket az osztrák határ felé hajtották, a mészárlás folytatódott. Az áldozatok között volt Radnóti is, akit társaival együtt a Győr melletti Abdánál lőttek agyon. A bori munkaszolgálatosok második hullámát jugoszláv partizánok támadták meg. A legvéresebb kezű magyar katonákat és tiszteket kivégezték, a munkaszolgálatosokat felszabadították.
A példátlan gyorsasággal lezajlott gettósítás után, a náci megszállás alatt lévő Magyarországon, mindössze néhány hét alatt, 1944. július elejére a teljes vidéki zsidóságot, a kb. fél millió főt, Auschwitz-Birkenauba deportálták. A magyar vidék zsidóságára a birkenaui lágerben azonnali pusztulás várt. A csekély számú munkaképesnek ítélt ember közül is csak kevesen élték túl a megpróbáltatásokat: a magyar vidék többszázezres zsidóságából mindössze néhány tízezren tértek vissza. A holokausztnak összesen csaknem 600 000 magyar zsidó esett áldozatul. A meggyilkolt zsidóság hiánya fájó és pótolhatatlan.
A túlélők - családjuk, közösségük elvesztése miatt - gyakran úgy döntöttek, hogy nem tudnak új életet kezdeni egykori lakóhelyükön, ezért a fővárosban, nagyobb városokban, vagy külföldre emigrálva próbálták békében élni tovább életüket.
Az auschwitzi haláltáborba került a lengyel ferences, Maximilien Kolbe atya is. Utolsó levelezőlapján így ír:
„Drága Édesanyám!
A május végi transzporttal az auschwitzi táborba érkeztem. Jól vagyok. Drága Anyám, ne aggódjék értem és egészségemért, hiszen a Jó Isten mindenütt jelen van és mindnyájunkat végtelenül szeret. Jobb, ha nem válaszol a lapomra, hiszen ki tudja, meddig maradok még itt.
Szeretettel üdvözli és csókolja: Rajmund Kolbe"
Egy túlélő visszaemlékezéséből:
„Harminc évvel ezelőtt történt Auschwitzban. Egy aratáson dolgoztunk fogolytársaimmal. Amikor este visszatértünk a táborba észrevették, hogy hiányzik egy fogoly: Kloss a 14/A blokkból. Bement a búzatáblák közé és eltűnt, nem sikerült a nyomára jutni. Éjjel-nappal, majd a következő éjjel is várakoztunk a szelektálásra. A megszökött fogoly helyett tíz társunknak kellett az éhségkamrába menni. Néhány SS-tiszt egész este ott maradt és szinte szünet nélkül zuhogtak az ütéseik. Egyre többen vesztették el az eszméletüket és estek össze. Aztán elkezdődött a „kiválogatás”. Számoltuk, hogy kire esik a sor. Mikor az SS-tiszt szeme rám meredt és kezével felém mutatott, félelemtől reszketve kiáltottam fel: Feleségem van és gyermekeim vannak! Nem akarom, hogy egyedül maradjanak!” Akkor nagy lökdösődés támadt, egyik fogoly kilépett a sorból és mellém állt. Sapkáját levette az SS-tiszt előtt és így szólt: „Hadd menjek én a halálba, neki felesége és gyermekei vannak, van kiért élnie, de én magányos vagyok.” „Melyikért akarsz meghalni?” – kérdezte az SS-tiszt. „Ezért, és rám mutatott. Ahogy rám nézett, rögtön megismertem, Kolbe atya volt. Sose hittem volna, hogy életben maradok.” - mesélte el Franciszek Gajowniczek őrmester, akiért Kolbe atya vállalta az éhségkamrát.
Bár a koncentrációs táborokból kiszivárgott hírek, az Auschwitz-jelentés miatt a kormányzó, Horthy Miklós leállíttatta a deportálásokat 1944. jún. végén, ezzel megakadályozva a budapesti, kb. kétszázezres zsidóság elszállítását, az itthon tartottak élete sem volt biztonságban. A háborúból való sikertelen kiugrási kísérlet után, 1944.okt.16-tól a nyilaskeresztes párt került hatalomra Szálasi Ferenc vezetésével, aki gátlástalanul kiszolgálta a németeket. A nyilasok uralta Vészkorszakban többen siettek az üldözöttek segítségére, pl. Bernovits Vilma hitoktató és Salkaházi Sára, a Szociális Testvérek Társaságának tagja. A Szociális Testvérek mintegy ezer üldözöttet bújtattak. Valamennyi rendházuk telve volt velük, közülük majdnem százat személyesen Sára nővér mentett meg, aki ekkor a Bokréta utcai munkásnőotthont, a Katolikus Nővédő Otthont vezette. Sára nővérnek, mint a Bokréta utcai munkásleányotthon vezetőjének, lehetősége nyílt, hogy üldözötteket alkalmazzon a házban takarítóként vagy konyhai munkára, tehát zsidókat „bújtatott” – és 1944. dec. 27-én ezért ő is azok sorsára jutott, akiknek védelmére kelt.
Salkaházi Sára nővér halálának körülményei sokáig nem voltak ismertek. Húsz évvel később a zuglói nyilasper egyik vádlottja mondta el a bíróságnak, mi történt.
A foglyokat este a Fővámház elé terelték, levetkőztették és a Duna partjára állították őket. Mielőtt a sortűz eldördült, egy alacsony, fekete hajú nő – Sára nővér – a kivégzők felé fordult, a szemükbe nézett, letérdelt, az égre nézett, és keresztet vetett. Mivel holttestét a folyóba vetették, esetleges sírjának helye ismeretlen.
„Az Úr Jézus mindenkinek helyet készített a mennyben. csak föl kell ismernünk, hogy Ő valóban föltámadott!” (Maximilien Kolbe atya)
