Az ünnepség egyben köszönetnyilvánítás is volt az állami támogatásért, amely nélkül a projekt nem valósulhatott volna meg, s amelynek további forrásaiból még más fejlesztések is sorra kerülnek a közeljövőben. Bíboros Úr megáldotta az intézményt és a közösséget, a diákság pedig testvéri együttlétben, családiasan oldott hangulatban élvezte a produkciókat és az egyre szépülő iskola reményteli alakulását.
Az érkezőket Százados András zeneiskolai növendékünk gitárjátéka fogadta, majd a Patrona Leánykara Szőnyiné Lobmayer Margit tanárnő vezetésével elénekelte az iskola himnuszát. Rubovszky Rita főigazgatói köszöntője után Ivanics M. Andrea tartományfőnök mondott beszédet, majd Bíboros Úr és Miniszterelnök-helyettes Úr is megtisztelt minket gondolataival, kollégistáink nevében Mezei Adél mondott köszönetet, Czire Hanga pedig értelmezte a bemutatott árnyjátékot – egyben a Patronás élet lényegét.
Igazi ünnep volt ez a délelőtt: gondolatok a szavak nyelvén, s a szóval nem mondhatónak égi üzenete a művészetek nyelvén.
Mi minden gondolkodtatott el bennünket, tanárokat és diákokat egyaránt? Bíboros Úr hasonlata a lépcsőfordulókról: hogy vannak azok a bizonyos pihenők a lépcsőházakban, egy-egy emelt között, s hogy milyen fontos, s milyen jó életünknek ezeken a pihenőhelyein is előre s hátra tekinteni. Felmérni, amit már megtettünk, felmérni, merre tovább, áttekinteni egy-egy pillanatra, hol is vagyunk, hova is tartunk. Vagy Andrea nővér kulcsgondolata: a nevelés kegyelem és bátorság, ennyi a leglényege. Mire is mennénk kegyelem nélkül? Mennyire nem rajtunk múlik az élet alakulása, növekedése! S hogy épp ezért kell bátornak lennünk, s ott is működnünk, ahol földi értelemben sosem lesz teljesen kiszámítható a dolgok alakulása. Semjén Zsolt emlékeztetője: mélyebb és emberibb dolgok formálója az iskolás időszak, mintsem hogy csak az ismeretekre gondoljunk ennek kapcsán. Azok is nagyon fontosak, de az emberi kapcsolatok elmélyülése, egész világszemléletünk kialakulás talán a legnagyobb ajándék, amit ez az időszak adhat. De nagyon érdekes volt Czire Hanga gondolatmenete is: milyen is hát szerzetestanárok, nővérek közelében növekedni, milyen különleges élmény az ő különleges életük kisugárzásából részesülni. Főigazgatónk is olyasmire hívta fel a figyelmet, amire nem feltétlen gondolunk: hogy milyen többleterőt, milyen új kapacitásokat teremthet, ha az iskola baráti partnerségbe lép hasonló úton járó más iskolákkal, s hogy milyen üdvös lehet a szokottnál szorosabban figyelni egymás munkájára, s tanulni egymástól.
De nem csak az okos szavak és horizontot szélesítő mondatok hoztak nekünk üzeneteket. Hogy is lehetne szavakkal kifejezni azt a mélységes hitet és megrendültséget, amit a kórus által előadott Marco Frisina-darab hordoz, az Anima Christi? A himnusz sok évszázados szövege, s a kortárs komponista szárnyaló dallama? „Et jube me venire ad te – Add, hogy eljussak hozzád” – mi mást is kérhetnénk? Mi van még egyáltalán ezen kívül kérni valónk, hisz magába foglalja egész életünk minden dimenzióját? De nem fejezhető ki szavakkal az az elmélyültség sem, a dolgoknak az a „komolyan vétele”, teljes mélységükben megkeresése sem, ami Junior Príma díjas művésztanárunk, ifj. Oláh Kálmán csodás szaxofonjátékában testesült meg előttünk. Ámulva hallgattuk. De a legnagyobbak mellett a legkisebbek is kairoszi pillanatokat hoztak a terembe: a „most” csodájának megélését. Mert csakugyan megállt a levegő és megállt az idő, míg az aprócska másodikost, Szilágyi Ákost hallgattuk, ahogy Szent-Gály Kata versét (Fenn a tetőn hogyha fáznak) szavalja. Bámulatos volt, s ennél jobban már csak a végzősök elképesztő árnyjátéka fogta meg a közönséget, amelyben mintegy foglalatát adták mindannak, amit a Patrona jelent nekik.
Mitől volt olyan egyedülálló ez az ünnep? Családként, barátokként voltunk együtt. Testvérekként: a legkisebbek és a legnagyobbak. Találkozás volt ez, furcsa fényjáték, sosem felejthető színek, hangok különleges együttállása. Együtt ámultunk, együtt nevettünk – együtt lélegeztünk.
Ide kattintva a Magyar Kurírban megjelent tudósítást olvashatják.
